Ha tovább élnek… (1.)

Elgondolkodtak-e már Önök komolyabban arról, hogy költészetünk legkiválóbb alakjai éppen a nagy történelmi sorsfordulók előtt, avagy közben hunyták le örökre szemüket. És felmerült-e bárkiben a kérdés, a „mi lett volna ha…” fikciója, hogy ha tovább élnek, mennyire teljesedhet ki, esetleg kerül sűrű szögesdrótok közé az irodalmi életpálya, mennyire befolyásolták volna témaválasztásukat, alakjaikat, verslábaikat a mindennapok körülményei. Én most megteszem mindezt a játékot a képzelet-szövevényében, meglehetősen szubjektív megközelítésben, de talán gondolatébresztő módon.

Kezdjük Petőfi Sándorral. Ugyebár az ő költészete csupán pár dacos-harcos esztendőbe sűrűsödött össze, s mint igazi szupertehetség szárnyalt a reformkori szabadság-követelő világban, hogy aztán élete ott, azon a poros, "istenhátamögötti" erdélyi országúton érjen véget kozák katonák martalékaként (bevallom, én nem osztom a Morvai-féle nézetet Barguzinról, meg a hadifogoly-táborról, de ezt nem itt és nem most elemezném). Szóval tegyük fel, hogy Petőfi megéli Világost. Vajon bujdosni kényszerül? Egy ideig biztosan. Netán az emigrációt választja? Megítélésem szerint buzgott benne annyi hazaszeretet, hogy bárhonnan is hamar visszahívta volna a hon, az Alföld rónája. Vajon képes lett volna beilleszkedni akár már az enyhülés időszakában a magyar kulturális életbe? Ez is kevéssé valószínű. Aki született forradalmár, akiben ennyire másodpercenként serken a tettvágy, örökké harcolni akar, küzdeni valamiért. Az ilyen ember képtelen elpuhulni, belefakulni a társadalmi masszába. Izgett-mozgott volna, talán börtönről-börtönre járva, és a Kiegyezés után lehet, ő is azon poéták táborába került volna, akik a hirtelen jött jóléttel nem tudva mit kezdeni, a pisztolyhoz nyúlnak, vagy különös hídavatási ceremóniákon Arany tollára való módon vetik maguk a mélybe. És milyen lett volna ennek a forradalmár alkatnak a költészete az elnyomás évtizedében? Titkos. Rejtett zugokban terjedő, a cenzor által megfejthetetlen szórejtvényekbe ágyazott lelkesítő szövegekkel. 

Visszagondolva, a képzelet útjáról a valóság talajára fordulva, biztosak lehetünk benne: jobb, hogy ott halt meg Segesvárnál. A hősöket nem felejti el a köztudat, a nagy emberek, vagy ha úgy tetszik, a problematikus fickók megmaradnak az utókor emlékezetében. Élénk színekkel díszítve, magasztosan, fátyolos ködben lengve körülöttünk. De mégis: egy Thaly, egy Pákh, egy Lisznyai kiteljesedhetett volna epigonként, ha köztük jár-kel Petőfi?

Menjünk tovább: következő figuránk Ady Endre. Őt ugyebár 1919. januárjának végén ragadta el a halál. Nem élhette meg Kun Béla és társai százharminchárom napját, a román katonák megszállását, Horthy fényes bevonulását, Trianont, a király kurta-furcsa visszatérését, és így tovább, egészen Gömbös Gyuláig.

Ha nem ragadja el az alkoholmámorral vegyített vérbaj idejekorán, milyen élete lehetett volna a megcsonkított, szétzúzott, lelkileg porrá süllyesztett országban? Őrizte volna-e tovább igencsak kritikus, mesteri ráérzésű érces-élces hangját? A kortársak, Babits, Kosztolányi, Juhász és a többiek példája esetleg rávilágíthat a túlélés, a megmaradás, a fennmaradás, vagy éppenséggel az átváltozás fortélyaira. De Ady szerintem más volt. Fölöttük álló, robusztusan erős alkatú, tántoríthatatlan, egyben szilaj sztyeppei szittya. Ő európaiságát féltve őrzötten is vitatkozott volna Trianon diktátumával, de a revizionizmus bástyája mögé bújva nem tüzelt volna a franciákra vaktölténnyel. Talán Bethlen miniszterelnökkel is szembeszállt volna, mint anno Tiszával, számomra azonban elképzelhetetlen, hogy úgy betagozódott volna az új irodalmi vérkeringésbe, mint egykori nyugatos harcostársai. Megmaradt volna különcnek, énszeretetében burjánzó magyarnak, aki valóban akkor magyar, amikor ő akarja. Persze ezzel az életmóddal, amit a forradalmak viharát követő megnyugvás korszakában sem adott volna fel, aligha élhette volna meg azt a pillanatot, amikor Gömbös Gyula a Zilahy-villában fontoskodott a művelt írók, mint Móricz előtt. Ő úgy odapörkölt volna az önjelölt vezérnek, hogy az szégyenében elsunnyog a Gellért hegy fái alatt.

Hegedűs Henrik

(folytatjuk)

Mit ér a mű háttére nélkül?

Mondhatni, dilettáns vagyok az irodalomhoz. Én inkább úgy fogalmaznék: érdeklődően félművelt. Nem félművelten érdeklődő. Bevallom, iszonyatosan régen olvastam Az egri csillagokat, idejét sem tudom, mikor forgattam a kezemben Az ember tragédiáját. Nem lenne időm pótolni azt, amit oly hosszú időszak alatt elmulasztottam, és bizony, e felgyorsult, modern világ nem is arrafelé irányítja az embert, hogy ideje és türelme lenne a házi könyvtárat elolvasni. Még az egykori kötelező olvasmányokat sem.

De az utóbbi hónapokban, sőt, inkább az elmúlt év folyamán azon kaptam magam rajta, hogy egyre inkább érdekel az irodalomtörténet. Először Nemeskürty István összefoglaló művét vettem ki a balassagyarmati könyvtárból, átrágtam magam mind a két köteten, és közben gondolkoztam, elemeztem, szintetizáltam. Ezt követte Szerb Antal. Őt már szabályszerűen faltam. Most pedig Németh László-tanulmányokba mélyedtem el. Amit újból Szerb Antal fog követni.

Ezeken az elmélyedési állomásokon eltöprengtem, a menet közben megfogalmazott gondolatokat érdemes lenne megosztani is az emberekkel. De vajon kikkel? Hát persze, a diáksággal. Persze nem tudhattam előre, hogy e középiskolás generáció mennyire lenne vevő a témáimra, de próba-szerencse, lutri alapon belevágtam a küldetésbe. Janus Pannonius és a magyar irodalom kezdeti kapcsolatai Európával. Ez volt az első előadásom címe, április elsején, a balassagyarmati Szent-Györgyi Albert Szakközépiskola diáknapján. Aztán ugyanezt elmondtam a salgótarjáni Táncsicsban is. Kicsit más az érzés, mintha olimpiatörténetről diskurálnék, kevés a rutinom, de talán a téma egyedisége, az egész irodalom sajátos, nem hagyományos megközelítése miatt is lehet ennek folytatása.

***

A címben feltett kérdés felettébb gondolkodásra ihletett. Egyik kedves kollégám és barátom, maga is irodalomban jártas férfiú említette nekem az imént, hogy nemrégiben különös vitába bonyolódott egy gyakorló magyartanár hölggyel, aki kijelentette: egy irodalmi alkotásnak kizárólag a szövege a lényeges, és a keletkezési körülmények semmit sem számítanak. Ha ezzel a véleménnyel egyetértenék, kutyafülét sem érne a fentebb megfogalmazott rendhagyó órás ötletem. De a kedves tanár néninek nincs is igaza. Pontosabban, ha azt a szemléletet vizsgáljuk, aminek lényege az irodalmi alkotók tökéletes elszeparálása, és pusztán a formai elemzés szükséges, lehet, hogy akadna olyan intézmény, ahol kedvesen fogadnák. De ezt az iskolát nem ezen a földkerekségen működtetik.

Én magam, úgy vélem, lehetetlen különválasztani szerzőt, történelmi-társadalmi hátteret, ihletet, és a mű születési körülményeit. Persze e tekintetben tényleg nem az a fontos, hogy például Ady Endre egyes remekbeszabott költeményeit hányadik liter vörösbor elfogyasztása után, hány centiméteres rövidségű ceruzával, és melyik kocsma asztalára dőlve fogalmazta meg. De a hátteret kizárni nem szabad, sőt bűn.

Tessék csak becsukni most a szemeket, és elképzelni a helyzetet. Egy teljesen lakatlan szigetre csöppenünk, totális amnéziában, írni-olvasni ugyan tudunk, de agyunkból minden egyéb kiszállt, kik és mik vagyunk, és történetesen ott áll előttünk a Szabó Ervin Könyvtár könyvállománya. Megtetszik nekünk a Mikszáth név, levesszük a polcról A fekete várost, és lapozgatni kezdjük. Olvasunk idegenül hangzó országról, képtelen neveket bogozgatunk, fogalmunk sincs arról mit is jelent a bíró vérének területszerző joga, satöbbi... Vajon megértenénk ezután mi fán is fütyült Mikszáth, mikor ezt a témát választotta, mi több, remek történetként kifaragta? Persze, hogy nem. De Balzac Szamárbőre sem érthető a francia polgárosodás kurtaságainak akár csak sekélyes ismerete nélkül, nem beszélve Dickensről, Thomas Mannról, vagy József Attiláról.

Egyszóval igenis fontos, hogy a középiskolás korosztály előtt tágabb környezetbe, szélesebb látókörbe helyezzük az irodalom örökbecsű alkotásait. Talán ez az elmélyülés, talán ez a tágabb keresztmetszet gondolkodásra készteti azt is, aki eddig csak lecsupaszított módon közelített lírához, prózához. Talán…

Hegedűs Henrik