A magyar középkori újjáéledés és nyelvi önérzet megteremtődésének fontos korszaka a 16-17. század. Ennek az időszaknak két pontja között választottam ki néhány olyan személyiséget, akik meghatározó alakjai a kor történelmének.
A kezdőpont: 1532. március 12. A végpont: 1716. október 27. Az első az a pillanat, amikor Komjáti Benedek befejezi Szent Pál leveleinek magyar fordítását, a másik, Bethlen Miklós halála napja.
Komjáti Benedek Nyaláb várában tartózkodik a fent említett Szent Gergely napján, s hogy ezt tudjuk, neki köszönhető, aki feljegyezte a dátumot. Ráadásul éppen megszólalt az esti harangszó, amikor az utolsó sorokat a gyertya pislákoló fényénél papírra vetette. Nyaláb várában járunk tehát, valahol a Tisza felső folyásánál, a folyam egyik kanyarulatában, az Északkeleti-Kárpátok hegyláncainak tövében, egy magaslaton emelt erődítményben. A Perényi család fészke ez. Perényi Gábor, a mohácsi csatában elesett főrend özvegye, Frangepán Katalin bízza meg a jeles mestert ezzel a nehéz feladattal, és biztos, hogy esztendők teltek el, míg pontot tehetett a mű végére. De ettől még nem lenne érdemes a mi kitüntető figyelmünkre. Csakhogy a mecénás nagyasszony nem elégedett meg a kézirattal, pénzt adott, és a következő esztendőben, a Nyalábhoz viszonylag közel eső Krakkóban – mivel Magyarországon még nem működik ilyen műhely – kinyomtattatta Szent Pál leveleit. Ezzel megkezdődik a magyar nyelven megjelent alkotások kinyomtatásának folyamata. Történelmi tehát a pillanat.
Ezután már láncreakció következik. Bár Komjáti még nem a lutheri reformok híveként, sokkal inkább az erazmista valláskritika hatására fordítja le anyanyelvére ezeket a leveleket – ami aztán nem könnyű mulatság, hiszen a magyarság szókincse akkortájt nem igazán széles, talán pár ezer szót tartalmazhat az átlagemberé, és ezek között sincs elvont fogalom – hamarosan se szeri se száma a reformáció következtében megjelenő magyar nyelvű írásoknak, könyveknek. Hiszen Luther célja is eleve az volt, mindenki tanuljon meg olvasni, aki tanulmányozni kívánja a Bibliát, az elmélyülést pedig azon a nyelven tegye, amelyen édesanyja annak idején megtanította.
Mire elérkezünk a most tárgyalandó korszakhoz, a tizenhetedik századhoz, már egyrészt hatalmas a száma a még mindig döntő százalékban egyházi jellegű magyar nyelvű irodalmi alkotásoknak (legtöbbjük ugyebár protestáns imakönyv, kisebb részben fabulák gyűjteménye, vagy lírai költemény), másrészt megnövekszik a száma azoknak a fiataloknak, akik tudásszomjukról vezéreltetve a távoli Nyugat-Európában szívják magukba az adott kor legmodernebb ismereteit. Dévai Bíró Mátyás, Sylvester János, Ozorai Imre, a Batizi-testvérek után most özönlik Németországba, később Hollandiába, Angliába, Franciaországba az ifjúság. Ez a peregrináció, hazánk középkori ifjúságának egyetemre járása. Nemeskürty István így ír erről:
„Bámulatos, milyen mozgékonyak ezek a XVII. században tanulni vágyó magyar ifjak. Ezer meg ezer mérföldeket tettek meg gyalog, hajón, kocsikra kapaszkodva, hogy aztán a világban körülnézve, s a maguk tudatvilágában helyére téve Európát, szépen megtelepedjenek valamelyik falucska vagy kisváros tanítójaként, s innen buzdítsák hasonló kalandokra a rájuk bízott ifjúságot. Alig akad nagyobb falu vagy mezőváros e régi, zaklatott idők Magyarországában, melynek lelkésze vagy tanítója ne járt volna meg valamilyen külhoni iskolát. Járhatatlan az út Wittenbergbe vagy Heidelbergbe a háborúk miatt? Nosza, menjünk Lengyelországon át hajóval Hollandiába! Innen egy ugrás Párizs, pár órás hajóút Anglia. S figyeljünk meg egy nagyon fontos dolgot, amire joggal lehetünk büszkék: ezek a lelkes fiatalok mindig a leghaladottabb országokba vetődnek el, a polgári fejlődés Hollandiájába mennek, sőt, rajzanak.”
Ennek a peregrinációnak talán legfurább, de mindenesetre legkiismerhetetlenebb és leginkább megmagyarázhatatlanabb alakja Szenczi Molnár Albert. Az 1574-ben született ifjú már tizenkét esztendős korában elbúcsúzik otthonától, a Pozsony megyei Szenctől, és barátjával együtt előbb a közeli Győrbe gyalogol, onnan nemsokára tovább megy Göncre, a Vizsolyi Biblia szülőföldjére, de hamarosan már Debrecenben találkozhatunk vele, a Kálvinista Rómában lelkészi tanulmányokat folytat. Tizenhat éves, amikor útra kerekedik. Mások visznek sok-sok elemózsiát, kicsiny pénzmagot otthonról, hogy éhen-szomjan ne vesszenek, de Szenczi a vagabund életvitelt választja. Egyetlen peták nélkül indul el, ami 1590-ben nem kis bátorság. Wittenberg, a protestáns Szentföld felé veszi útját a Hankiss János által nagyon találóan „Örök vándorként” jellemzett ifjú. Itt nagyon lelkesen fogadják az önszerveződő egyesületbe, a „bursába” tömörült magyar diákok, de nem sokáig van maradása hősünknek. Ismét felkéredzkedik egy lovas batárra, és vonul tovább Heidelbergbe. A következő állomás Strasbourg, az EU tanács jelenlegi székhelye, ahol a kollégiumban már tudományos fokozatot is szerez, 1595-ben bakkalauréusszá avatják. A következő nyáron Genfbe látogat, minden kálvinista vágyálma ez, ráadásul ő találkozik a nagy Theodor Béze-zel, aki még együtt dolgozott Kálvinnal. Béze szívélyesen fogadja az előtte hajbókoló magyart, akinek lelkesedése annyira magával ragadja az idős bölcset, hogy azt ajánlja Szenczinek: a zsoltárokat ne a nehézkes német, hanem a könnyedebb francia nyelven olvassa, és eléteszi Clement Marot meg az ő fordításait, amiből aztán később profitál. Ősszel visszatér Strasbourgba, ahol azonban már persona non grata, úgy látszik, hamar híre ment, kit látogatott meg, és a lutheránus városban nem szívesen látják a református embert. Mérgében bebarangolja Svájcot, eljut az Alpesekbe, a hegyi helvét kalmárutakon egy spanyol követ társaságában átmegy Itáliába. A cél Róma. Egyáltalán nem megbotránkoztató, ha egy kálvinista körülnéz a pápista székvárosban. Mit körülnéz, ámul és bámul, ahogy Szerb Antal fogalmaz, „dobogó szívvel lép be a pápa Rómájába, olyasfajta érzéssel, mint ahogy az európai léphet be a Dalai Láma tiltott városába”. Jól fogadják, szíves vendéglátással, mégpedig a katolikus magyar kispapok. Íme, egy remek példa hazánk fiainak kivételes testvériségére. A római házigazdák nem azt nézik, ki fia borja, csak az számít, honfitársuk az illető. De Szenczi itt sem kíván tehertétel lenni, hamar elköszön tőlük.
A vándor fogja botját és meg sem áll Heidelbergig. A városban azonban dühöng a pestis, aki reszket, elmenekült. Kit érdekel? Marad elég üres szállás, hát kér és kap. Legalább nyugodtan folytathatja a tanulmányait. Ez az időszak azonban csak röpke két esztendeig tart. A járványnak oda, a diákok visszatérnek és visszakövetelik korábbi helyüket. Szenczi nem maradhat.
Ez a kiábrándultság, ez a magárahagyatottság, a nyomor veszélye vezeti először haza. Erőt tud gyűjteni, és persze az agyában motoszkáló gondolatoknak, amelyet leírni, megalkotni akar, támogatókat keresni. Nem jár sikerrel. Itthon a kutya sem ismeri a nevét, csak sokadlagos személy lehet, bárhol is megfordul. Kéregetni nem akar, így röpke egy év után már ismét a gyalogúton találjuk, Németföld felé menet. Mintha kicsit megállapodna a zarándok vére, nem pezseg már annyira. Egyre inkább úgy véli, most már itt az ideje az alkotásnak. Tapasztalt már annyit a világban. Herbornban, Frankfurtban, Ambergben töltődik, és gyűjti a garasokat. Végül Altdorfban, ezen a Nürnberghez közeli északbajor településen beiratkozik az egyetemre és nekilát az első latin-magyar szótár nyelvi összeállításának. Amikor az 1604-ben elkészül, maga viszi Prágába, II. Rudolf császárhoz, akinek ajánlotta művét. Kivételes a fogadtatás. Egy Kepler látja vendégül, a csillagász, a professzor, a mániákus uralkodó jóbarátja. Később olyan bizalmas lesz köztük a viszony, hogy az öreg asztronómus még egy üstököst is elnevez Szencziről. Egyvalamit azonban sem ő, sem Rudolf nem képes elérni. Bármennyire az ösztönző erő, bármilyen csábító az apanázs, Molnár Albert nem tér katolikus hitre.
Lám, befutott ember lett, felnéznek rá. Jöhet a következő: amit Béze és Marot ihletett. Franciából fordítja magyarra a legszebb kálvinista zsoltárokat. Azt mondja, vallja, a tizenhatodik századi fordítások eldobandók, mert azok „igen paraszt versek”. És olyan jól sikerül átültetni a francia szöveget magyarra, hogy azokat még ma is énekelik a református istentiszteleteken, ezzel lehetővé tette az egységes felekezeti éneklést – bár ezt akkor aligha mérte fel. Ebben az időszakban két magas pártfogója akad: IV. Frigyes pfalzi választófejedelem és Móric Hessen-Kassel tartománygrófja – utóbbi valamit gagyog magyarul is. Ezeknek a kapcsolatoknak a későbbiekben még lesz jelentősége. Az alkotókedv jogosan megnő. Kijavítgatja a Károli-féle Bibliát, magyar nyelvtant szerkeszt, mindezt gyors egymásutánban. És ha Szenczinek jó híre terjed Németországban, ez eljut a „galambokkal” szülőhazájába. A hívó szó udvarias, lelket legyezgető, elvégre a szülőfaluból érkezik. Kapja magát, ifjú aráját, csöpp gyermekét és hazatelepül. Szenc viszont sivár már neki, enged a Batthyány-család invitálásának és Rohoncon vállal lelkészi állást. Minden vágya az, hogy műveit magyar földön is terjeszthesse. Ám a nyomdaalapításhoz a kosztot és kvártélyt adó főúr nem járul hozzá. Szenczi odébbáll. Komáromon át Erdélybe vándorol, maga a fejedelem, Bethlen Gábor veszi szárnyai alá, kinevezi a gyulafehérvári főiskola tanárává. Ezen a helyen erősíti fel azt a tevékenységét, amivel majd Kazinczy Ferenc válik híressé két évszázad múlva. Idézzük ismét Nemeskürtyt:
„Szenczi Molnár Albert Rimayval együtt a magyar XVII. századnak Kazinczy Ference volt; kiterjedt levelezést folytatott, személyesen is minden jelentős, vagy annak vélt írót megkeresett: tanácsolt, javasolt, bírált buzdított. (…) Amilyen lelkes irodalomszervező volt, olyan önzetlenül tette félre egy népszerű angol szerzőnek német átiratból vett magyar fordítását, mert meghallotta, hogy a kortárs Medgyesi Pál a művet angol eredetiben ismeri. Megkérte hát barátját, eredetiből fordítsa le, hogy filológiailag hívebb lehessen a szöveg, mivel - az német fordításban nagy változások, csonkaságok – vannak.”
Csupán három év az itthonlét. De ezúttal nem kizárólag a vándorösztön hajtja. A politika malmainak lapátjai egyre sebesebben forognak, érlelődik egy nagy harc, sistereg a levegő. A magasra törő Erdélynek most komolyabb kapcsolatokra van szüksége a nyugati protestáns világban. V. Frigyes, egykori patrónusa fia fogadja Oppenheimben, 1615 októberében, megteszi őt az egyik templom kántorának, aztán kinevezi a főiskola rektorának. Eközben pedig szorgosan futnak a levelek a két fejedelmi udvar között. Ám a sors útjai kifürkészhetetlenek. Frigyes belebukik a harmincéves háborút kirobbantó cseh kalandba, Szenczi újra Heidelbergben keres menedéket. A szerencse azonban elkerüli. A katolikus szövetség katonái rajtaütnek a városon, Molnár Albert Tilly generális foglya lesz. Aki kíméletlen, mint minden protestánssal. Béna felesége egy ablakból lesi, hogy a piactéren, a nép szeme láttára miként kínozzák a zsoldosok férjét és gyermekét. Az apa és a fiú alig éli túl a megpróbáltatásokat. Ám megmarad, és lássunk csudát, alkotókedve is újjáéled. Kell hozzá a nyugodt közeg Hanauban, rá is fér az öregedő tudósra. Itt fordítja le Kálvin Institúcióját, 1624-ben, a politikusi pályája csúcsára érkezett Bethlen Gábor megbízásából.
Még abban az évben, egy hollandiai út után hazatér, de voltaképpen csak meghalni. Megfordul Kassán, Kolozsvárott, de az új fejedelmet, I. Rákóczi Györgyöt már nem érdekli annyira Szenczi Molnár munkássága. Utolsó évei teljesen a homályba vesznek, hatvanévesen hunyja le örökre szemét: „mindenütt megforog, s lassan, mint a sokat forgatott pénzdarab, elkopik. Jelírása elmosódik, érdemeit elfelejtik, úgy hal meg, mint a legtöbb nagy magyar, egy életnyi hőstett után a közöny árokszélén” – így zárja róla írott tanulmányát 1932-ben Németh László.
Szerb Antal pedig, összegezve az életművet, rendkívül pontos diagnózist ad: „A nemzet szellemi önmagára eszmélésének első felkiáltó jele Szenci Molnár Albert megdöbbentő élete. Amint a karunkról csak akkor veszünk tudomást, amikor fáj, a szellem fordulatát is akkor tudja lejegyezni a figyelő történelem, amikor egy emberben betegséggé, mániává lesz az, ami addig emésztve, de hang nélkül gyötörte a közösséget. Szenci Molnár Albert, amint már Négyessy mondta, az irodalom szenvedélyének tán első rabja magyar fajunkból, fanatikusa, áldozata, valami nemes értelemben vett futóbolondja volt az új irodalmi tudatnak, és az új, szellemibb Magyarországnak. (…) Ő és Apácai Csere János mintha a nagy orosz írókkal, Turgenyevvel és Dosztojevszkijjel tartanának rokonságot: csak nyugaton tudták igazán kifejezni és megvalósítani szülőföldjük iránt érzett imádatukat. Bennük mutatkozik meg legtisztábban az a paradoxon, hogy a leginkább magyar a leginkább európai is. Nekik Európa kultúrmagassága és a honi időszerűségektől való távolság kellett ahhoz, hogy egy másik, különb Magyarországért fáradozhassanak. Hazamenni a létező Magyarországba annyit jelentett, mint lemondani az ideális Magyarországról.”
***
Szenczi Molnár Albert Naplója meglehetős zaklatottságot árul el, ráadásul nem is öleli át teljes egészében az életutat, torzón marad, ehhez járul, hogy latin nyelven íródott, tehát még a korabeli szélesebb közönséghez sem juthatott el. Annál inkább olvasmányos, és még a mai szem és agy számára is sokkal inkább értékelhetőbb Szepsi Csombor Márton sok tanulságot felmutató útleírása, a Kassán, 1620-ban kiadott, és ékes magyar nyelven szóló Europica Varietas, azaz a Változatos Európa.
Valóban változatos világ tárul a vizuális képzelőerővel megáldott emberfia elé. A szerző ugyan nem fúr le a mélybe, többé-kevésbé csak a puszta felszínt veszi szemügyre, azt viszont igen alaposan teszi. És tudatosan is, mert a könyvet azért rendezteti nyomda alá, mert szándékosan, egyfajta középkori „bédekkerrel” kíván szolgálni az utókornak, hogy aki a nyomában eljut az általa leírt vidékekre, már tudja, mit érdemes felkeresni és mitől óvakodjon.
Ez az Abaúj megyei faluból származó protestáns lelkész fiatalember több évnyi hazai tanulás és tanítóskodás után 1616. május közepén kerekedik fel, észak felé véve az irányt, „sárga csizmában, verőfényes gránát posztóból csinált palástban". Célja Dancka (vagyis Danzig, a mai Gdansk), a virágzó balti kereskedő – és kikötőváros, az egykori Hansa-szövetség egyik csillaga. Felsőfokú iskolája is van, ide indulna tanulni a huszonhárom esztendős ifjú. És végig is követhetjük nem mindennapi kalandjait. Remegő lábakkal kerüli el a Beszkidek hágói között a tolvajok félelmetes barlangjait, bebarangolja Pomerániát, és hajóra szállva végigsiklik a dán és svéd partok mentén. Elér Hollandiába és ott téblábol a telet felettébb élvező és Brueghel képeiről közismert németalföldi fiatalok között. Egy jelenetre felettébb rácsodálkozik: „De ez nem így vagyón, mint itt Magyarországban láttam, hogy egy nagy vassal megszegezett bot volt kezében, hanem csak lábainak mesterségesen való félretaszitása, felhányása és mozgatása által az egész nép láttára elindulnak, és oly sebességgel mennek, hogy az ég alatt nincs oly ló, ki velük elérkeznék”. Bizony ám, a korcsolyázó lányokat látja, amint vígan viháncolnak a befagyott csatornák, vagy az Ijssel-tó vizén. Eredetileg Svájcba menne, a kálvinizmus központjába, de végül Angliában köt ki egy élvezetes hajóutat követően. És ott, a ködös Albionban mit figyel meg: „Szép középtermetű fehérnép lakja, főképpen pedig az asszonyállatok igen szépek, tiszták, fehérek, magosak, idegenekhez emberségesek, kiket csókolással köszöntenek és térdhajtással, bizony bárhogy Anglae Angelae, mert igen angyali képet viselnek. Ruházatjuk olyan, mint az gallusoknak, csakhogy mind fekete szinben és széles törpe fövegben gyönyörködnek. Az asszonynépnek pedig sokféle az öltözete. Némelyik kalapos föveget visel, két felől fülére fodorítván haját, némelyik azmint itt nálunk, csak főkötőben, szoknyájukat abroncsokkal szélesitik”. Örömmel térül-fordul meg a kis utcákon, a sikátorokban, a piacon, vagy éppen a kikötő emberáradatának sodrában. Itt meg is állapítja, hogy „Hollandiához képest nem drága hely. Mi reánk bizony igen drága, mert öt garas ára kenyeret — csak szintén főzelék mellett — egy nap ember elkölthet. Fő serük vagyon, kinek mását, az danckai ser után, nem ítéltem ég alatt. Halnak sokasága, rákokat oly nagyokat láttam, bizonnyal mondom kisebb nem volt tizednapi malacoknál. Én nem hogy éve, de reá nézve is sokára megcsömörlöttem volna.”
Bejárja Londont, nézi a Tower monumentális méreteit, és eljut a Westminsterbe, ahol az angol úrifiúk közép-európai szemmel tekintve meglehetősen meghökkentő labdajátékokat űznek.
Franciaországot is keresztül-kasul utazza. Normandia után Provance csodáit bámulja, a gyümölcsültetvények sokaságán mereng. Eljut XIII. Lajos Párizsába. A feltörekvő és egyre inkább európai vezérszerepre törő nemzet nagyságát méltatja a főváros szépségén keresztül: „Vagyon benne ötszáz derék utca, mindenféle eledelnek annyi bősége, szombat napon ha látnád ítélnéd, hogy az egész országnak minden ökreit, juhait, madarait, kenyereit és minden gyümölcsét odahordották fel. Ez város nemcsak Franciának, hanem egész Galliának, nemcsak birodalmaira, de nagyságára képest is feje. Az Sequana folyóvíz mellett szép térmezőn építtetett. (…) Némelyik hídon — nemkülömben, mint szintén Londinumban — egész városok vágynak. De az csuda dolog, hogy csak fahíd némelyik, mégis oly nagy utcák vannak rajtuk; ember lehetetlen dolognak ítélné lenni, hogy csak két hónapig is oly nagy terhet megtartana, ki mindazonáltal hatvan-hetven esztendeig is megáll. Drága szép templomok benne, melyek közül az városban nevezetes az parochíale és az Szent Joachim, az városon kívül az Szent Dénesé, melyet mindenek inter septem Europae míracula számlálnak.” Vagyis a kontinens hét csodája közé soroltatik.
Németországon át jut egyre közelebb és közelebb szülőföldjéhez. Itt is mindent leír, amit tapasztal, voltaképpen a vihar előtti csendet, érezni a sorok közt azt a tompa feszültséget, ami már a harmincéves vallásháború kirobbanásának előszele. A casus belli városába érkezve kicsit csóválja a fejét, mondván eléggé védtelen település ez a Prága: „Nagy hidja vagyon az városnak, azki az Kis oldal nevű várost az Ó-várossal összefoglalja. Ily közbeszéd vagyon felőle, hogy ezen az hidon soha ugy ember által nem mehet, hogy ez három közül valamelyiket rajta nem találná: vagy fehér lovat vagy tisztátalan nöszemélj't vagy pedig barátot. Kerítése Prágának csak egy hitvány kőfal, az is néhol nagy magosán, néhol nagy mélységben vagyon. Én nem tudom ugyan miképpen kellene embernek magát oltalmazani az külső ellenségtől.”
Egy esztendő sem telik bele és nem tudja oltalmazni magát a rebellis cseh nép.
Még egy rövid kiruccanás Sziléziában, aztán Krakkón át 1618 nyár végén hazatér a vándor. Épp jókor, az utolsó pillanatban. Ha csak tizenkét hónapot késik, lehet, nem ússza meg ép bőrrel e kivételes kalandot. De épségben megúszta, itthon pennát ragad, ír és ír, aztán pártfogót keres, és Kassán kiadja művét. Élvezni azonban már nincs sok módja a dicsőséget. Három esztendő múltán elviszi a pestis. (Ma a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Szikszón oktatási intézmény viseli a nevét.)
***
A tizenhetedik század második negyedében kényszerű, de következményeiben annál hasznosabb váltás jön a királyi Magyarország és Erdély tudásra éhes fiataljainak nyugati peregrinációjában. A harmincéves háború véres hullámai minden egyes európai nemzetet elérnek. Németország, az események gócpontja életveszélyes a magányos, avagy csoportos gyalogos zarándokok számára, nem beszélve arról, hogy a főbb egyetemi centrumokat elpusztították a hadseregek. Új útvonalat, új helyet kell lelni, hol képességeiket palléroztathassák. Ez pedig a Szepsi Csombor Márton által már oly szemléletesen leírt Hollandia. 1648-ban ide küldi ki tanulni Geleji Katona István gyulafehérvári püspök a kollégium akadémiai tagozatának legtehetségesebb diákját, a huszonhárom éves Apáczai Csere Jánost, aki korábban Kolozsvárott Porcsalmi András, a fejedelmi és egyházi székhelyen pedig Johann Heinrich Bisterfeld útmutatásai alapján szívta magába az enciklopédikus műveltség alapjait.
Komoly dolog ez az egyházi ösztöndíj, jelentős bizalom az ifjú iránt. Szinte majdnem két évszázaddal korábban Csezmiczei János is hasonlóképpen a tudatos tehetséggondozás jóvoltából kerül Itáliába, hogy onnan már Janus Pannoniusként térhessen haza.
Apáczai jeleskedik is a fapapucsosok földjén. Megjárja mind a négy híres egyetem padsorait: Franeker, Leiden, Utrecht, Hardewijk ennek az emelkedő útnak az állomásai, utóbbi helyen a nemrég alapított egyetemnek ő az első teológiai doktora. A szünidőkben lelkesen járja a környező tájakat, eljut Angliába, Franciaországba és a belgák földjére is. Ami viszont ennél is fontosabb, nem csupán megismerkedik két, vadonatúj szellemi irányzattal, hanem teljesen magáénak is vallja azokat: a puritanizmust és kartezianizmust. Az Angliából kiinduló, szélsőséges nézetű kálvinista irányzat alapjaival már gyulafehérvári iskolás évei alatt találkozik, most viszont elmélyül vele a viszony. Ami elsősorban az angol puritánok Hollandiába menekült vezetőjének, a szűk két évtizeddel korábban elhunyt William Ames-nek, azaz Ameniusnak köszönhető. Az az elv, amit ők vallanak, vagyis a gyakorlati tanítás arról, hogyan lehet elsajátítani a polgárság megújhodott, letisztult erkölcsét, igen erős hatást gyakorol az ifjú Apáczaira, szinte falja a híres tudós Technometria című könyvét, amiben Amenius a fizikai munkát és a gyakorlati mesterségeket a humán és reáltudományokkal azonos mélységben tárgyalja. Innen már csak egy lépés a holland földön egyre népszerűbb Descartes racionalista, az örökös kételkedésre, és az egyes tudományágak közötti összefüggésekre alapozott filozófiája, és ő is egyértelműen megfogalmazza: minden egyes tudomány elősegíti a többi tudomány megértését, és egyetlen tudományt sem lehet tökéletesen elsajátítani a többi tudományok ismerete nélkül. Hallatlanul értékes felismerés.
Ez a szellemi felfogás és felfrissülés találkozik Apáczainál a határtalan hazafisággal. Szerb Antal írja: „A gazdaságnak és a békés művelődésnek ebben a viszonylagos paradicsomában eszmél rá Apácai Csere Erdély rettenetes állapotára. Most látja, hogy az ország mennyire szegény és mennyire gyógyíthatatlanul az, mert nincs ipara és nincs kereskedelme, tehát nincs városi élete és polgársága. A legegyszerűbb ipari munka elvégzésénél is külföldi mesteremberekre szorul, még inkább a szellemiekben. Elönti a humanista versengésen nevelt ember keserű szégyene. Segítenie kell az országon. Csak egy módot lát, a racionalizmus egyetemes orvosságát, az iskolát. Az iskolán keresztül kell megváltani a két magyar országot. Eddig rosszul vagy semmit sem tanítottak, pusztára formális nevelést adtak, grammatikát, rétorikát és logikát, malmokat, melyek az üres levegőt őrölték. Magára a tárgyra, a dolgok megismerésére kell megtanítani a magyarokat: földrajzra, természetrajzra, történelemre, orvostudományra, az élet gazdag realitására, hogy itthon legyenek ezen a földön. Munkaláztól égve nekiül Magyar Encyclopaediájának, hogy gyorsan-gyorsan olyan könyvet adjon a magyar tanuló kezébe, amelyben minden tárgyi ismeretet együtt találhat. Mindegy, ha az értesülések nem is egészen pontosak, hogy idestova fél évezreddel elavultak olykor; fontos, hogy a tanuló ráeszméljen arra, hogy vannak reáliák és hogy ez a ráeszmélés magyar nyelven történjék.” Ez a Magyar Encyclopedia, „avagy minden eddigi feltalált, igaz és hasznos böltsességnek szép rendbe foglalása és magyar nyelven világra bocsátása megszövegezéséhez” 1652/53-ban meg is íródik, immár friss házasként vág bele a nagy munkába, ott, „hol a sötétség tenger-árja ellen/ragyogó gátat épített a szellem”, hiszen nem sokkal korábban vette nőül Aletta van der Maet-et. De ekkor kapja meg az új gyulafehérvári püspök Csulai György hazahívó levelét is, hiszen az ösztöndíj azért van, hogy az általa megszerzett tudást pártfogói anyaországában – meg persze a sajátjában – kamatoztathassa. Ő azonban kivár. Nem kívánja félbehagyni a művet, csak miután rábízza a kéziratot a nyomdára, indul el Erdélybe, hogy viszontagságos utazás után 1653 nyarának végén nejével és csecsemő gyermekével megérkezzék szülőföldjére, és elfoglalja tanári katedráját a gyulafehérvári kollégiumban.
És itt érkezünk el a legtöbb peregrinációt követő hazatérés legjellemzőbb pontjára: a hiábavaló fáradozás láttán kialakuló csalódottság-érzéshez, és ahhoz az értetlenkedéshez, gyanakváshoz és hiúságból fakadó irigységhez, ami a nyugaton tanult nemzedéket itthon körülveszi a tanulatlanabb közeg által. Apáczai következetesen ragaszkodik nézeteihez, elveihez. Beköszönő beszédében nem is rejti véka alá mekkora különbségeket is lát Hollandia és Erdély között: „,Ó, szégyeljük meg immár ily nagymérvű oktalanságunkat, resteljük már egyszer, hogy bennünket barbároknak, bárgyúknak, tudatlanoknak és faragatlanoknak hívhatnak ; mi kedvünk telik abban, hogy az idegeneknek örökké csak gúny tárgyai leszünk? (…) Ideje felébredned, te álmos, te hályogos szemű magyar nép! Végre-végre ősi álmaidból ébredj fel, lehelld ki magadból Bacchust, akinek mindig áldozol, szemed homályát írral oszlasd el. Nézd, szemléld, vizsgáld meg annyi nyomorúságodnak forrásait, melyek elárasztanak, hogy kedvenc zálogaid, a haza reményei, a bölcsőtől fogva a tudatlanság feneketlen mélységében vannak elmerülve és soha a világosságot, a maguk és a haza hasznát nem látják." Kíméletlen kritika ez a középszerűséggel és a korszerűtlenséggel szemben. Hozzá is lát a saját, descartes-i szellemiségében és presbiteriánus puritán nézeteivel a világ megváltoztatásához. Eleinte nem kevés sikerrel teszi. A diákok között népszerű, hiszen kilép a kötött tananyagból, és csillagászatot, természettant, geográfiát, fizikát oktat a fiataloknak, lényegre törően, szellemesen érvelve és tudományos alapossággal. Ez a módi azonban előbb-utóbb csípni kezdi a talentummal kevésbé megáldott szaktársak begyét, de ez az ellenérzés egyelőre házon belüli, a kollégium falán kívülre nem kerül. Bezzeg akkor, amikor megérkezik az intézménybe Isaac de Basire, angol teológus, a kivégzett I. Károly egykori udvari papja, aki a forradalom elől menekül Erdélybe, s most II. Rákóczi György kevély bizalmát élvezve a kollégium professzori székébe ül és lényegében Apáczai Csere főnöke lesz. Nem váratlan, hogy azonnal pattanásig feszültté válik a helyzet a két tudós férfiú, a presbiterianizmus fennkölt híve és a puritanizmus esküdt ellensége között. A provokáció sem várat sokáig magára. 1655. szeptember 24-én rendezik a kollégium szokásos, éves disputáját, amelyen Basire professzor az előadó (ezt örökíti meg rendkívül hatásosan Apáczai című drámájában Németh László). Hosszas fejtegetésben igyekszik egybemosni a puritanizmus két irányzatát, a mérsékeltebb presbiterianizmus a szélsőségekre és terrorra hajlamos indepententizmussal, szavaival, érvelési rendszerével mintegy székéhez szögezve és sarokba szorítva az eseményen jelen lévő fejedelmet, akivel tökéletesen elhiheti, ha teret enged ezeknek a szellemi áramlatoknak, könnyen úgy járhat, mint az ő atyamestere, a néhai angol uralkodó, aki a vérpadon végezte. A hatás nem marad el. Hiába védekezik remek retorikával Apáczai, hogy az ő eszméi nem veszedelmesek a fejedelmi udvarra és Rákóczi fejére nézve, nincs apelláta: az uralkodó megfosztja állásától legeurópaibb szemléletű tanárát és valósággal elkergeti Gyulafehérvárról. Ha nincs a fejedelem nagy műveltségű, okos anyja, Lórántffy Zsuzsanna, ki tudja hogyan alakulhatott volna Apáczai Csere János további sorsa. Így viszont, a nagyasszony közbenjárására Kolozsvárra kerül, ahol néhány, politikai értelemben nyugalmasabb, ám munkával annál töményebb év vár még rá, mígnem a hazája felemelkedéséért feláldozott sok-sok fáradozás a tüdőbaj formájában 1659 szilveszterén, harmincnégy esztendősen a sírba nem viszi.
Szenczi után itt az újabb példa, miként nem lehet senki sem próféta a saját hazájában.
***
Amikor 1659-ben a már betegséggel küszködő, állandó köhögésrohamokban kitörő Apáczai Csere János még mindig lelkesen igyekszik tudományokkal tömni az ifjú fejeket, a hallgatóság soraiban egy tizenkilenc éves fiú kigúvadó szemmel követi és figyeli, illetve szorgalmasan jegyzeteli a nagy mester eszmefuttatásait. Bethlen Miklós ő, az egyik legjelesebb erdélyi család sarja, kinek apja, János, nem is olyan régen kancellár volt, és felvirágoztatta a nagyenyedi kollégiumot. Ez az ifjú rögvest a „dékárti” tanok szerelmese és mindhalálig híve lesz: „Apáczai az előbbeni káoszt rendbetette, az ő filozófiát az ujjal konferálván annál nagyobb világot hozott az elmémbe, hogy jómra fordult a hiábavalóságoknak is tanulása…” – írja fél évszázaddal később keltezett önéletrajzában. Ha megismerjük ennek a hetvennégy évet megélt nemesembernek a kacskaringós élettörténetét, rájöhetünk arra, nem üres szólam volt, mennyire hatott rá Apáczai és az általa plántált szellemiség.
Egyelőre azonban ott járunk, hogy Bethlen Miklós, megannyi kortársához hasonlóan, tizenkilenc éves korában európai körútra indul. Nem koldusdiák módjára, kétszáz arany lapul a zsebében, ami bárhova veti a sorsa, jólétet biztosít. Laxenburgban Lipót császár és király környezetében sürög-forog, egy érsek hívja ebédre, Heidelbergbe érve Károly Lajos pfalzi választófejedelemmel vadászik, Utrechtben és Leidenben belemerül a holland diákéletbe. Szinte minden érdekli, a bölcseleten kívül például a közgazdaságtan – kijött belőle a „kalmárvér” mondván anyai felmenői között kereskedők is voltak –, de belekóstol az építészetbe, a művészettörténetbe és egyéb természettudományokba, sőt, még az arab nyelv tanulására is elveszteget pár tallért. Ott lebeg előtte a „holt professzor” eszmei mondanivalója: tudomány és tudomány egymásra épülő szintézisben élnek. Pajzán kalandokba keveredik fogadókban, ahol bájos feleségek kezdenek ki vele, még árnyékszékeken is, Calais-ban mint huggenottát kis híján a tengerbe vetik, Oxfordban járva úgy véli, a tudósok nem bírják tökéletesen a latint, Londonban egy fogadóban véletlenül bukkan rá Jászberényi nevű régi tanulótársára, aki aztán bőségesen megvendégeli. Párizsban de Turenne marsallal, XIV. Lajos jobbkezével tárgyal, és Colbert sem zárja be előtte az ajtót. Sőt, mint Szenczi Bethlen Gábor szolgálatában, ő is diplomáciai futárszolgálatot vállal, amikor száz arannyal és a francia király levelével vágtat vissza Brüsszel, Hamburg, Berlin, Boroszló érintésével a poros országutakon Erdélybe, hogy 1664 tavaszán már Apafi Mihály fejedelem előtt tisztelegjen, és azon nyomban le is fordítja a magával hozott levelet.
Pár hónap telik el csak, és a huszonkét esztendőssé felnövekedett ifjú ismét úton. Késmárkon a Thököly-várban részegeskedik (de igazi küldetéséről, a fejedelem megbízásáról szigorúan hallgat emlékiratában), majd Zrínyi Miklóshoz lovagol, hivatalosan azért, hogy elmélyítse katonai ismereteit, burkoltan pedig azért, hogy kipuhatolja a hadvezér-költő szándékait egy esetleges, Erdéllyel való együttműködéssel kapcsolatosan. Itt közvetett tanúja lesz novemberben Zrínyi halálának, amit jó negyven év múlva, bécsi rabságában ekképp ír le: „No, elmenénk vadászni. Ő maga levetvén a nagy bő csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával béméne, és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet a hálónál, s vége lőn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala. Azonban odahozá a fátum egy Póka nevű jágerét, ki mondá horvátul: Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnők. Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Póka, mindjárt visszajövök. Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Póka után elnyargala; egy sabaudus, Majláni nevű ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevű kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mü ott a hintónál beszélgeténk. Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr. Menénk amint a hintó nyargalhat és osztán gyalog a sűrűbe béfuték én, hát ott fekszik, még a balkezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala. (…) A fején három seb vala: egy balfelől, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bőrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé rút szakasztás; de e kettő semmi, hanem harmadik jobbfelől a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén.”
Nincs is tovább maradása a gyászoló környezetben. Inkább Velencébe siet, feltehetően szintén diplomáciai küldetésben. Londonnál és Párizsnál is szebbnek találja a várost, de annál bujábbnak és paráznábbnak, ami viszont az ő erkölcsi ítéletének semmiképpen sem felel meg.
Hazatér, megnősül, és beleveti magát Erdély egyre zavarosabb és átláthatatlanabb közéletébe. Itt végeredményben be is fejeződik peregrinációja, de semmiképpen sem önművelése. Egyike a régi Magyarország legkiválóbb idézet-gyűjtőinek, erről árulkodik hűen önéletrajza is, ami telis tele Tacitus, Platón, Szent Ágoston, Petrarca és egyéb bölcsek szép mondásaival. Építőművészeti ismereteit bethlenszentmiklósi kastélyának megtervezésével bizonyítja, ahol helyi munkásokat alkalmaz. Az 1670-es évektől Erdély egyre meghatározóbb személyisége, a feltörekvő Habsburg Birodalom és a hanyatló Félhold között lavírozva célja Erdély minél teljesebb önállóságának és szabadságának fenntartása, aminek legékesebb példája a Diploma Leopoldinum keresztülvitele és elfogadása 1690-ben, amikor a legnehezebb pillanatokban sikerül megmenteni a fejedelemséget a teljes széteséstől, és biztosítani vallásszabadságát, kereskedelmi függetlenségét és részleges politikai önállóságát. Habsburg pártinak tartja kora és az utókor is, mégis a Habsburgok vetik börtönbe a Rákóczi szabadságharc hajnalán, egy olyan röpirata miatt, amely Erdély jövőjét egy idegen protestáns uralkodó jogara alatt látja biztosítottnak, és ezért a katolikus Habsburg hadvezér Rabutin börtönbe záratja, és egészen 1716-ig fogva tartja. Alighogy kiszabadul, a hetvennégy éves szervezet október 27-én felmondja a szolgálatot.
Bethlen Miklósban igazából az az érdekes, ahogyan szemléli önmagát. Őszintén és ironikusan, testi jegyeit, szokásait, a hölgyekkel szembeni viszonyát is kérlelhetetlenül kitárva az olvasó elé. Szerb Antal például így fogalmaz róla: „Bethlen Miklós, ha pózba vágta magát, gyönyörködött a tükörképében. Az önéletrajzíró-típusú ember feltétlenül a szellem embere, sőt talán a szellemi ember legvégsőbb hajtása: az, akiben a szellem immár teljesen önmagáért van, többé nem akar kifelé hatni és érvényesülni, hanem az önmaga tükrözésében találja célját. Bethlen Miklós is szellemi ember és az önéletrajzíró ember legfőbb vonása az önszeretet. Ennek Goethe-i típusa: úgy szereti magát, gyengéden, csendesen, becézőn, mint anya a gyermekét. A magyar történelemnek talán nincs még egy alakja, akiről annyi intimitást tudnánk, mint róla. Tudjuk, hogy mosakodásait milyen időközökben végezte, hogy milyen ételeket bírt el a szervezete, milyen betegségeken esett keresztül, és milyen ravasz spekuláció alapján gyógyította magát; nemi életét egy pszichoanalitikus esetkönyv tárgyilagos részletességével adja elő. Bethlen Miklós az önmaga megmutatásában elment a legvégső határig, ameddig százada és a következő század kifejezési eszközei engedték. Az erdélyi önéletírás utána területben, extenzitásban bővül, de nem intenzitásban.” Németh László is felfedez sok érdekességet ebben a felszínen udvarias és művelt a mélyben viszont vulkánként tobzódó, szilaj egyéniségben: „Van valami különösen férfias és vonzó ebben a ritka műveltségben, melyet sors és természetesség nem engedett eltávolodni az ösztönöktől. Ez a műveltség nem csínnal, művészettel hordott ruha, a pallérozott szellemi és fizikai szokások ápolt szövete; az ősember és a művelt ember itt barbár egymásrautaltságban élnek. A fej, melyet huszonöt éve nem mosott, összetartozik az aggyal, mely hazájában a legeurópaibb volt. Ismeret és érzék csak oly harci eszközök, mint testi erő vagy furfang. A betűképzettség egy nyersebb, mélyebbről egyetemes testi-lelki képzettségbe illeszkedik. Darabosabb, mint francia kortársai, de nem tudatlanabb, életének csengőbb a hitele. A műveltség felfrissül, megújhodik az ő nyers naivitásában, mely mögött az átlagemberi szenvedély éppoly komoly, mint az istenemberi erkölcs, mert indulat, erkölcs, itt nem szavak, hanem élettani valóságok, s az őszinteség nem kacér kitakarózás, hanem a magamagát meghamisítani képtelen élet nyíltsága.”
A lényeg azonban ugyanaz: Bethlen Miklós önéletrajza nélkül szegényebb lenne a magyar barokk prózai irodalma.
Hegedűs Henrik
