Még az elmúlt esztendő elején, Ady Endre halálának századik évfordulója és az ugyancsak januárban ünnepelt Mikszáth-születésnap ültette a bogarat a fülbe: vajon ezen a két, szemlátomást különböző kortársi pályaíven akadhatnak-e hasonlóságok, netán azonosságok, létezhetnek-e közös pontok a dualizmus korának messzemenően eltérő szemléletmódú irodalmi óriásai világában?
Ha ezt a témát netán magyar órán, értelmesebb középiskolás diákok társaságában próbálnák elemezni, jobbára rögvest egy legyintő válasz volna a reakció. Kifakadnának, hiszen hogyan is lehet egy kalap alá venni a két igencsak eltérő személyiséget? Netán valami nagy felbontású mikroszkóppal felfedezhetőek-e hasonlóságok a kedélyes, adomázó, csibukos palóc és az ingerlékeny, heves, idegileg egzaltált, bormámorba szédülő „ős-kaján” között? Első pillantásra talán igazuk is lehetne, azonban ha mélyebbre ásunk, bizony különös kincseket lelhetünk.
Az első kiindulópontunk a gyermekkor és a halottak. Adyról tudjuk jól, hogy a kertjük végében volt az érmindszenti temető, amiből könnyen magyarázható, hogy a serdülésnek indult fiúban milyen szorongásokat, félelmeket okozhatott a puszta látvány is, hiszen ahogy írja a Közel a temetőhöz című versében: „Alszik a falu, én virrasztok/ Nézem, nézem a temetőt/ Itt van az ablakom előtt”.
Bár Mikszáth Kálmán Szklabonya központi részén született, a család nemsokára átköltözött, éppen a helyi sírkerttel szemközti házba (ami ma az író múzeuma). A Nagy Palóc hasonlóképpen belefogalmazta műveibe ezt az önéletrajzi érzelmi elemet: „Aki valamikor Bodokon járt, annak biztosan feltűnt az a kis fehér ház, amely közvetlenül a temető mellett épült, s melynek összes ablakai a temetőre néztek. Anyám építtette azt oda. Valakije volt, akihez közel szeretett lenni mindig. Itt laktunk, ebben a házban, ahol oly szomorú, oly kísérteties volt minden” (Galandáné asszonyom). Az a valaki, tüdőgyulladásban elhunyt testvérhúga volt.
A második pont, ami minden valamirevaló, jó fogalmazáskészségű ember ugródeszkája lehet a karrier, a kiteljesülés felé vezető úton: az újságírói tevékenység. Mikszáth szinte menekült a nyomor elől vidékre. Szegeden, az éppen akkor, 1878-ban alapított Szegedi Napló fogadta be. Ettől még nem ragyogott volna rá minden csillag az égen, de néhány hónap múlva bekövetkezett a katasztrófa: 1879. március 12-re virradó éjszaka a Tisza valóban „dúlva-fúlva törte át a gátat” és tengerként ölelte körül a várost, hatalmas pusztítást okozva, emberéleteket követelve. Egy vérbeli újságíró a megrökönyödés első percei után azonnal tollat ragad. Mikszáth beszámolói nyomán képszerűen körvonalazódott az olvasó előtt, miként is történt, mekkora károkat okozott ez a tragédia, sőt, az árvízről írt sorozata, a Szeged pusztulása az első komolyabb felhívást lett az Alföld fővárosának megmentésére, újjáépítésére. Ezt hozta meg neki az országos hírnevet, aminek következtében hamarosan visszaköltözhetett a fővárosba, majd a híres tiszaeszlári perről írt tudósításai, személyes hangú beszámolói nyomán még nagyobb siker övezte személyét.
Adynál szintén fontos a pályaíven a firkász-közeg. A helyszín kissé északabbra fekszik, de a Nagy Ugar mentén: Debrecen. A nyakas református a kálvinista Rómában találta meg zilált életének új számításait. Itt mutatkozott meg egyre élesebben, egyre markánsabban az a publicisztikai stílus, amely éppen Ady ujjai nyomán vált vitriolos műfajjá a múlt század hajnalán. Ekkor formálódott mind tisztábbá lírában és prózában egyaránt az a hamisítatlan, sajátos Ady-hang, ami majd minősítő jellemzőjévé vált. Nagyvárad később már csak affajta ráadás, de egyben pezsgőbb is a Kőrös-parti Párizs, mint a cívis és rátarti Debrecen volt. Látjuk tehát, hogyan alakítja, hajlítja a kész egész felé az irodalmi egyéniségeket a magyar vidék ösztönző levegője.
Elérkeztünk a harmadik és itt taglalandó utolsó kapocshoz, amit úgy is fogalmazhatnánk: bíráló véna. Ekkor már egyre közelebb került a két életút, ami Budapesten összpontosult. A halál közelgő szorításában még élénken munkálkodó Mikszáth és az üstökösként Dévénynél betörő vátesz-Ady kritikus szemmel figyelte saját korát. Az idősödő palóc, aki jobban érezte már magát a horpácsi csöndben, mint a metropolisz fuldokló zajában, érthető módon megbocsátóbb, noha belőle is kitört néha a vihar, mint tette ezt az egykori amerikai elnök, Theodore Roosevelt társaságában. Mindketten jól látták, naprakészen tapasztalták miként sodródik egyre inkább az ország a háború felé. A nyelvhatáron, szlovákul és románul beszélő társak között felnőtt ifjúk felismerték, mekkora hiba a politikai vezetés részéről, hogy nem gondolkozik a nemzetiségekkel való aktív párbeszédben, észlelték, mi zajlik a közjogi viták tüzében emésztődő Tisztelt Házban és a minisztériumi asztaloknál. Ki-ki a maga emberi mivoltának, közéleti szemléletmódjának, hajlamának tekintetében óvatosabban, avagy gátlástalanabbul ostorozta azokat a körülményeket, amelyek, mint tudjuk, Trianon fájdalmához vezettek.
Mikszáth Kálmán és Ady Endre tehát, mint fentebb olvashatjuk, több szálon kötődtek egymáshoz, noha vélhetően személyesen sohasem találkoztak. Noha Ady ugyan némi iróniával átszőtt tisztelettel „A legíróbb író” címmel jutalmazta Mikszáthot, még dr. Praznovszky Mihály irodalomtörténésznek sincs tudomása arról, hogy fordítva bármilyen méltató, avagy elítélő szó elhangzott volna. De ez így is van rendjén, hiszen Mikszáth aligha értette meg igazán Ady költészetének újító magasságait.
Hegedűs Henrik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése